Valahogy nagyon nincs ihletem mostanában. Legalábbis ahogy a bejegyzések dátumait elnézem. Több idöt forditok sulira s másokra, kevesebbet magamra.

Holnap szalagavató. Nagykorú leszek. Woa.

Vagy nem is.

minnél többet kérdezek magamtól, annál inkább érzem, hogy semmit sem tudok magamról. magunkról. vagy kitudja hányan vagyunk. néha együtt néha külön.

Még nem tudtam rávenni magam, hogy pszichologushoz forduljak, de a tegnapi eset óta nagyon gondolkodom rajta. Este 9 óra. Elindulok a barátnömhöz. Egy lélek nem jár az úton. És városom sem a kivilágitott utcáiról híres. Vérnyomásnövekedés, 20 méterenként hátranézés, egyre gyorsabban járás, lihegés. Éreztem, ha valaki hirtelen megjelenne a hátamnál, infarktust kapnék. Beteges, tudom. Beszari vagyok, tudom. De azért a részeg szomszédon könnyedén átléptem a lépcsökön. Ez azért haladás, nem?

Nem tudom.. talán a zene elalvás elött, vagy a feldúltság, de a szememet lehunyva különös képeket nézegetek. Nem én hivogatom elö öket, nem is gondolok semmire ilyenkor.. maguktól jönnek. Tegnap repültem a Nap felé. Clark Kent módjára, elöre tartott kezekkel. Felemelö érzés.. Igaz, jól is aludtam utána.

A madár visszatért. Új érzésekkel, kipihenten, enyhe mosollyal a csöre szegletében ül vissza kedvenc ágára, s tovább figyeli a világot.

Boldog Új Évet Mindenkinek.