Elárulok egy titkot.
A szürke hétköznapok is tartogatnak szépet.
Olyan igazán jóleseöen szépet.

Mindennapjaidban sokféle ember vesz körül, s valljuk be, a legtöbb hidegen hagy. Egy elhadart “hogyvagy” még úgy-ahogy sikerül, de a válaszra már aligha figyelsz. Nem azért, mert felvágsz, söt, még csak nincs is semmi bajod az illetövel. Nem vagy önzö. Egyszerüen csak ennyire “futja”.
De egy nap felfigyelsz valami újra, valami érdekesre. 
Arcok közt a tekintetet pillantod meg, s hirtelen valamiféle rokonszenv támad benned. Ezután mindig érdeklödéssel figyeled, ha itt-ott felbukkan, s örülsz, ha újra láthatod. Alázat érzése hat át, valami nagy nyitottság formájában. Úgy kezded érezni, kitölt benned egy nagy ürességet. A tekintet. Szavak nélkül is feltölt. “Hogyvagy” nélkül is belelátsz lelkébe, olvasol érzelmei közt, hallod gondolatai hullámzását. S ha a tiszta tekintet álmodozó szemeidben olykor elmerül, a teljesség érzete csontig hatol.

Ez történik, ha két rokonlélek találkozik.
A szürke hétköznapokban.
Mert szoktak.
A rezonancia pedig kölcsönös.
Hiszem.

Nem is tudom mikor volt így utoljára.
Hogy felébredek, s valami varázslatos érzés tölt el, tudom hogy valami szép történt velem álmomban, de nem egészen emlékszem rá. Még. Aztán egyenként tisztul ki minden jelenet, s végül összeáll a kép.
Olyan ez mint egy vers. Mint egy japán haiku.
A két alany kézenfogva verekedi át magát egy hatalmas tömegen, majd kiszabadulva-fellélegezve csak mosolyognak egymásra s szorítják tovább egymás kezét. Szép volt, nagyon.

Hála ezért a Mesternek, aki így vagy úgy, de mindig segít.

olyan sárízü most minden. utálom hogy ilyen gyenge vagyok egyes helyzetekben, utálom hogy egy szó a feje tetejére állít mindent, utálom hogy mindent túlkomplikálok, utálom már a telet s a szürke járdákat, ezt a szürke világot, s hideget s hogy folyton ugy érzem valami mászik rajtam, utálom ezt a blogot s ahogy irok bele, utalom a visszafojtott szavakat s azt is hogy most valami nem enged tovabb irnom