remélem a holnapi nap (azaz a mai, csak még kell aludni, hogy holnapi legyen) szóval remélem pont olyan jó lesz, mint amilyennek 2002 szeptember 16-án megálmodtuk.

Szeptembert ezúttal kinevezem Nagy evések havának. Annyira, hogy ma már szüleim is megijedtek. Tenger óta van ez, hogy már nem csak a csoki- és tejtermékek polcánál állok félórát, de a húsoknál is sikerül jól megrakni a kosarat. Ez már azért valahol nem normális. És akkor csoda-e, hogy nadrágvásárláskor, ha valami megtetszik és felpróbálnám, a néni szinte megszid a szemeivel, hogy nem látsz te hülye, az neked nem jó..
Amúgy szerintem nekem még szülni is könnyebb lesz, mint nadrágot találni, ami rám jön, és még tetszik is. Pedig, South Parkot idézve, "nem vagyok kövér, csak nagy a csontom!"

Cukros fánkot majszolva a helyi szentrál parkban, Örs barátommal ma azon kaptuk magunkat, hogy csendben mellénk lopózkodott a Múlt. Mint egy szakállas öreg bácsi, aki szereti játszani az unottat, aki már az égvilágon mindent tud, kis fölénnyel elegyítve, mint akinek már elege lett az emberekből; de aki igazából élvezi, ha mesélhet, és csak arra vár, hogy valaki a régi történetekről faggassa. Tőlünk pedig megkapta… Kényelembe helyezte magát, majd szépen csengő hangján mesélni kezdte, milyen szép is volt fiatal korában…
Mint egyik volt tanárunk, akinél "véletlenül" mindig voltak fiatalkori fényképek a táskában: elővette az elmúlt négy év best of albumát, és minden képhez hosszú magyarázatot fűzve, lassan forgatni kezdte… A közel 4 óra alatt hol megnevettetett, hol megrígatott, és végül bátorító szemekkel, megnyugtatólag mutatta, hogy hátul bizony sok üres lap van még… Talán ezért, az arra járó Jövőt pofátlanul le is tegeztük, mire az kimérten, tisztes távolságot tartva visszaszólt:
-Pardon?

Lehetek akármilyen passzív, a Minden továbbra sem rest megmutatni nekem apró csodáit. Cinkos szemekkel rám kacsint, és int, hogy gyere csak, nézd mi van itt még neked…
Kisvárosban lakni tulajdonképpen jó. Elég csak azzal a gondolattal útnak indulni, hogy x-szel márpedig találkozni fogok, és meglásd, 
úgy lesz. De lehet, hogy ezzel is csak én vagyok így.

….időjárásváltozást sejtető térdfájásokkal, megfagyott kezekkel, unott tekintettel és mindeközben kiskanállal a számban, amit ötpercenként tejporba mártok, a kreativitás, és mindaz, ami az emberek tudatában az értelmes élet címszó alatt található, számomra csak egy távoli sziget, ahová épp még kedvem sincs elhajózni.

kolozsvár a felekről nézve valóban szép látvány, de Gyergyó a bucsin felől, vagy a délhegyről, vagy a kápolnától, vagy akármelyik domboldalról –  egGGGGésSSzen felemelő. kicsinyt mintha most kikívánkozna belőlem, de rodostó – zágon szindrómáról egyelőre korai beszélni, és amúgy sem vagyok semmiért  száműzve.


p.s.: még nem tudják hogy a törökkel paktálok.

Már unom nagyon tízessével kapni a birthday calendarokat, hogy jelöljem be, mikor is születtem. Megszaporodtak a feledékeny emberek, vagy ha még nem is, hamarosan. Mert így kényelmesebb. De azért, tudja fene, ha egy gép kell szóljon erről, akkor inkább hagyjuk..

…azon meditálok, vajon miért nem ír senki kommentet. 
Íme az én top 5-om. Lehetséges variánsokat továbbra is várok.

1. pont így gondolom, ehhez már nincs mit hozzáfűzni.
2. kommentálnám, de semmi jó nem jut most eszembe.
3. nincs időm most ilyenekre.
4. kommentet? erre? semmire csak semmivel tudok válaszolni.
5. de hülye a másik!

Mindig ilyen későn fogok neki írni, hogy már egyik szememmel alszom is. Ilyenkor kérdezné meg nagyanyám, hogy "de fiam, ennek van értelme?".
Hát, mama nem lett grafomán. A mi degenerációnk viszont már ki van téve a veszélynek, jelen esetben pedig már nyakig benne.

Szeretemfázisába érkezett a Hold, és fényben úszkál a Minden, azt figyeltem egy ideje. Kellemes. Éjszakai fürdőzése a természetnek, mint nekem volt a tengerben nemrég. És kinti virágainkat figyeltem, idényzáró bál nekik a ma éjszaka. Búcsútáncát pedig a hold idén is egy muskátlival járta, mígnem az épp arra járőröző őszi szél pofátlanul le nem csapta kezéről a virágot, és csak pörgette és pörgette.. Mostantól kicsit övé lesz a táncparkett, kicsit le is seper mindenkit, de remélhetőleg rávesz egy kiadós őszi nagytakarításra, kint is, bent is..

Milyen röhejes, most veszem csak észre, hogy az "ami már a múlté" kategóriámban első link a "jelen". Ilyenkor csak úgy ordít kínjában a százas-szög, amit akaratlanul is jól fejen találtam.

Egyik ujjam minidig a pause gombon, aztán ha új fejezet közeledik, ha megcsap a változás szele mindig valami hülye érzésem támad, ilyenkor megnyomom, két lépés előre, hogy visszanézhessek, aztán rázoooommmmmolok, elforgatom, megnézem fentről, megnézem lentről, jobbról és balról, megtapogatom, rájövök, hogy az az alak ott középen valóban én vagyok, és hogy a filmtekercset kizárólag nekem adták, és tényleg egyedül csakis az enyém. És belátom azt is, hogy pont így van jól, ahogy van. Készítek még pár képet róla, emlékül ugyebár, és amilyen sírós vagyok, talán még el is pityergem magam.. Aztán hirtelen nyomást intézve a play gombra véget vetek kellemetes önsanyargatásomnak, és jöhet a next episode.

Mégsem változtatom meg. Így olyan.. eredeti 🙂