Ma megkérdeztem a lányokat a lakásban, hogy mit szeretnének, hogy írjon a sírkövükön, és hát senki sem volt nyitott a téma iránt, sõt, nagyonis húzták az orrukat. Elzavartak, mondván hogy forduljak a naplómhoz, vagz talán orvoshoz, s ne fárasszam õket pont vizsgák elõtt ezzel és hasonló gondolataimmal. Nem értem miért nem lehet errõl nyíltan beszélni. Én már hatodikos koromban megmondtam a szüleimnek, hogy hová szeretném, hogy majd temessenek, az utódaim természetesen. Majd középiskola alatt rámjött, hogy szeretném ha elhamvasztanának és szétszórnának a természetben. Mostt megint a sírköves változat, és hogy írjon rajta valami rám emlékeztetõt. Amit én szoktam mondogatni. Például, hogy nem kell komolyan venni. És fontos, hogy valami olyat írjon, aminn inkább elneveti magát az ember, mintsem elkezd sírni.
És az is eszembe jutott, hogy életem utolsó percén nem az fog vígasztalni, hogy elvégeztem az egyetemet, hanem, hogy valakinek valami szívbõl jövõt, valami jót tettem.
Az élet szép.
És élni lehet, nem csak muszáj. 🙂

Egy gondolat “” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s