Ma megkérdeztem a lányokat a lakásban, hogy mit szeretnének, hogy írjon a sírkövükön, és hát senki sem volt nyitott a téma iránt, sõt, nagyonis húzták az orrukat. Elzavartak, mondván hogy forduljak a naplómhoz, vagz talán orvoshoz, s ne fárasszam õket pont vizsgák elõtt ezzel és hasonló gondolataimmal. Nem értem miért nem lehet errõl nyíltan beszélni. Én már hatodikos koromban megmondtam a szüleimnek, hogy hová szeretném, hogy majd temessenek, az utódaim természetesen. Majd középiskola alatt rámjött, hogy szeretném ha elhamvasztanának és szétszórnának a természetben. Mostt megint a sírköves változat, és hogy írjon rajta valami rám emlékeztetõt. Amit én szoktam mondogatni. Például, hogy nem kell komolyan venni. És fontos, hogy valami olyat írjon, aminn inkább elneveti magát az ember, mintsem elkezd sírni.
És az is eszembe jutott, hogy életem utolsó percén nem az fog vígasztalni, hogy elvégeztem az egyetemet, hanem, hogy valakinek valami szívbõl jövõt, valami jót tettem.
Az élet szép.
És élni lehet, nem csak muszáj. 🙂

HOgy én mekkora marha vagyok, ennyi idõ után tudhatnám, hogy az egyetemi tanár titulus azt is jelenti, hogy ha a hülye diák ránk köszön az úton, nem szokás fogadni azt. Még csak rá se kell nézni. Csak kolozsváron a híres-hírhedt babes-bolyain vanm ez így, vagy máshol is, mondja meg nekem valaki???? nem elõször tapasztalom, és mégis, valahogy ma is kicsúszott a számon egy bunã ziua, jólnevelt kislány módjára még a kezeimet is gyorsan kikaptam a zsebembõl, erre elmegy mellettem mintha nme látott volna már kétszáz méterrõl. Gyûlölöm ha nem köszönnek vissza. Amikor még akkora voltam, hogy nem láttam fel az asztalra se, és mentem valahova anyukámmal, mindig megszorította a kezemet, hogy tessék köszönni. De errõl most szépen leszokunk. Olyan mérges vagyok, mindjárt szétrobban a fejem. Bankban voltam kártyát kivenni, és ott is úgy felhúztak valami kurva listákkal, jön hogy szétverjek valamit. És a hab a tortán, hogy tegnap visszatért a nemesis-em és még rám is köszönt szépen, illedelmesen, mintha nem hagyott volna itt ezelõtt 2 hónappal egy árva szó nélkül, és olyan laza, olyan vidám, és sokszor úgy elmegy mellettem mintha nem is ismerne. Tessék sors, itt a hátam, üssed-verjed, állj bosszút.

Melyik hülye mondta, hogy a szeretet megerõsít?
Lelassít.
Elhülyít.
Tangózás az egész. Két szenvedélyes lépés az áldozathozatallal, és mikor feleszmélek, már a bosszúvágy tart karjaiban. Dobálóznak velem. S megint hasraestem.
Mit hasra. Pofára.
Átrendezem a szobámat. Esetleg felgyújtom. Esetleg magamra.
Ha a saját pszichológusom volnék, most más szakemberhez küldeném magam.
Állítsátok meg a Földet!
Ki akarok hányni.

Egy estém Pesten.

Europark – rokonok – pálinka – sör – puzzle – és a zone clubon ez a sex talk valami iszonyatos nagy marhaság, többiek nézik, fújjj…, Én csak hallgatom 🙂 Fáradt vagyok.
Holnap újra otthon.

Amikor hosszú idõn keresztül elhiszed, hogy valami igaz a te életedre. Rád. Mondjuk meg vagy gyõzõdve róla, hogy boldog vagy. És egyszercsak, mint villámcsapás hasít elmédbe a felismerés, hogy basszus! tévedtem. Mégse. Csak áltattam magam, hülyeség, nem igaz semmi, álomvilág amiben élek és illúziókkal van kitapétázva a szobám…
Letépnéd ilyenkor mindet, vagy felgyújtanád, vagy égbe röpítenéd, csak szûnjön már meg létezni ez a világ és indulhass tiszta lappal, tiszta fejjel, ismét a startvonaltól. És amikor már ott vagy, hogy tüzet adnál, hirtelen bekattan: hogy lehetek én ilyen vak?! hiszen nem is álmodok, mert mindez való, és mind értem van, mind miattam van. Ekkor a gyufát -ami már körmödig égett -eldobod, és megnyugodva, de egy plussz sebhellyel a kezeden leszel továbbra is az, aki voltál.
Hisztiroham, avagy a telehold teszi?
Kata-effektus.

Before


After

..és a nap legjobb gondolata, amit egy barát barátjának blogjában olvastam:
"Minnél jobban tudod, ki vagy és mit akarsz, annál kevésbé húznak fel a dolgok."

Jesszusom már eltelt két nap a boldogújévbõl, és én még midngi itt, külsõföldön.. Szilveszterrõl annyit, hogy jól telt, a Dunaparton telt, családommal és egyéb állatfajtákkal 🙂 Itt kiemelném a kedvencemet, egy ázsiai egyedet, akit már jóval éjfél elõtt kiszemeltem, és csak a megfelelõ pillanatot vártam, amikor nõsténybarátai kicsit magára hagyják, hoyg kikönyöröghessek egy közös fotót. Visszaszámlálás, éjfél, Feuerwerk és Sekt, koccintás és pros`t neked is , puszi puszi, boldogújév. Majd odasomfordálás, schuldigung sprichst du deutsch? és közben intenzív hülyevigyor az arcon, mert szüleim nem hitték, hogy megszólítom Jackie Chan hasonmását. Tudott németül és nem volt ellenére, hogy egy bõrszínével nem épp megegyezõ egyeddel fényképezkedjen. Kiderült, hogy kambodzsai, s hogy  jártam-e már Kambodzsában, nem, de vannak ott barátaim, hogyan, hát tudniillik tavaly isztambulban, a kék mecset elõtt ért még utol egy ilyesfajta, heves ismerkedési láz, amikoris leálltam beszélgetni egy ázsiai csoporttal, és egy párral azóta is taertom a kapcsolatot.. Hát szép, akkor glückliches neues, puszi puszi és tschüss. Utólag jutott eszembe, hogy még a nevét sem kérdeztem meg.
Sebaj. Szeretem õket és már régóta tudom, hogy egyzer Ázsiába fogok disszidálni. Megmondom az egyetemen a romántanárnak, hogy kiny**hatja, és elmegyek Nepálba jakot fejni – vagy indonéziába banánt szedni – vagy valami. Mára ennyi. BÚÉK!