it’s like this..

Szeretek virágot szedni. És ha emlékszem egy helyre, ahol valamikor szép virágokat szedtem, oda szokásom visszatérni. még akkor is, ha tudom, hohgy a talaj nem termékeny már, s egy magas drótkerítést is felhúztak már köréje, elkap a vágy hogy átmásszak rajta, hogy csak ülhessek ott a porban egyedül és régi sebeket téphessek fel és sírjak.. és ismét belátom, hogy nincs itt már nekem semmi, századszorra is megfogadom, hogy ide többet nem jövök, aztán kimászok és új sebekkel, átkozódva továbbállok. hát THIS IS ME, bocsássa meg nekem az ég, tudom nem szép.. az sem, hogy nem tudom elfogadni: az emberek változnak. hogy sokszor olyannak látom őket amilyennek én akarom, és nem olyannak, amilyenek valójában. hogy az ilyensmi képes belül cafatokra tépni, és ha az emlék ostor lenne eddig halálra korbácsoltam volna magam. és bocsássa meg nekem az ég hogy szeretek tükör előtt ülni és festem is magam, hogy az átjárón ráéros vagyok s ha szórólappal kínálnak elfordulok, hogy nem vetem meg az alkoholt de mégkevésbé az érzetet amit nyújt, hogy kettő közül mindig a kényelmesebb megoldást választom és a kötelező dolgokat mindig utolsó pillanatra hagyom, hogy amíg zárt ajtókat feszegetek nem veszem észre azokat, amiket csak nekem nyitottak ki, vagy ha mégis, zavartalanul sétálok el előttük, hogy érzeseimért gyakran viszonzást várok de ha nem vagy rá képes könyörtelenül állok bosszút, hogy szeretem ha figyelnek rám és untat ha nem értik amit mondok, hogy gyakran gondolok a halálra és ha boldogtalan vagyok az sokszor azért van mert az emberek nem olyanok mint én.
És olyankor gyakran megyek el virágot szedni.

mondtam már, hogy szeretek itthon lenni? ha nem, akkor most mondom. jól vagyok, amolyan polkás hangulatban, csak a hagyma híányzik a kezembõl, amúgy ilyen vagyok most.
Join me!

Ha nem üvöltené maximumon az a hülye sugababes hogy push the button push the button, talán még elmondhatnám, hogy simán szarul vagyok, de így valami erõsebb kifejezésen kell gondolkoznom…
Most olyan jól esne, ha valaki zoránt játszana nekem, valahogy úgy, hogy: “mi fáj, gyere mesélj..” fáj, hogy zárt ajtókba ütközöm. mindig elhiszem, hogy van ott nekem valami, és fáj amikor rájövök, hogy tévedtem és fényévekre járok az én ajtómtól.. mintha egy párhuzamos világban élnék. Mint amikor egy mágnest húzogatsz az asztalon, és élvezed hogy a párja az asztal aljára ragadva ugyanazokat a köröket írja… na az vagyok én most. a minusz.

szeretem a fehér, napfényes vasárnapokat. meg ugy általában, szeretem a vasárnapokat. annyi sok szép vasárnap volt az életemben. vasárnap születtem például. éséés mindig az jut eszembe a vasárnapokról, hogy megyünk a nagyszüleimhez és, miután jól megszorongatnak, elsõ dolgom hogy megnézem, mi jó készül a kályhán, aztán hogy mit rejteget nagymamám a kamrában, és milyen finomságot tartogat ebéd utánra a hûtõben… nagyiékhoz megérte üres hassal menni, vasárnap mindig a  kedvenceim kerültek az asztalra… 

hat igen.

váltsunk témát.. 

beszéljünk komolyabb/aktuálisabb/felnõtt emberhez illõ dolgokról. egyetem, például.  az elsõ szesszió az utolsókat rúgja (belém), s nekem  még mindig az az érzésem, hogy bekötött szemmel szaladok valami hangok után, amiket néha egész közelinek, máskor viszont annyira távolinak hallok, hogy már túlvilági hangoknak mondhatók…. és ez a "még mindig nem tudom, mit akarok" állapot lassan csiholni kezdi bennem a bûntudat tüzét.

Rólam és a pofonocruel…

idonkent eszembejut kedves volt foldrajztanarom, aki annakidejen minden alkalmat kihasznalt, hogy a 12 D-t hasznos informaciokkal lassa el eletrol, vilagrol, emberekrol, romanokrol 🙂
valamikor augusztusban talalkoztam vele az utcan, akkor mondta (es szinte minden oran burkoltan, vagy nyiltan): “mocsok egy vilag ez kata. lesz majd egy par pofon, de azokat el kell engedni..” Azt hiszem ha hazamegyek, felkeresem es elmondom, hogy megtanultam oket elengedni. Legalabbis az alaplepeseket mar egesz jol begyakoroltam.