most hirtelen nem azért jött rám a blogírhatnék, mert új hónapba léptünk, hanem mert rácsodálkoztam a magyar nyelv szépségére. én ma gazdagnak érzem magam, pedig nincs munkám, nem örököltem, és az ösztöndíjat sem rakták még fel a kártyámra.
de mégis. régebb, amikor szép festő szerszámaim voltak (színes ceruza, vízfesték, “tempera”, zsírkréta, stb) már alig vártam, hogy fehérlapközelbe bárminek a közelébe kerüljek, amire festeni lehet, és össze-vissza maszatolhassam kéktől a rózsaszínig mindennel, ahogy nekem jólesik. mint amikor bátyámmal bebújtunk az ágyneműtartóba, én a felső polcra, ő az alsóra, és jól összefirkáltuk a deszkákat. el lehet képzelni, mennyire felértékelődött ezáltal az ágyneműtartó, amikor szegény eladásra került – dupláját adták érte : ))
szerintem így kellene legyen ez az írással is. a magyar nyelvünkhöz – de mindenki a saját anyanyelvéhez ugyanígy – úgy kellene hozzáálljunk, mint azokhoz a 36 darabos színes ceruza készletekhez, amiért annak idején visítva toporzékoltunk a boltban, amit féltettünk a padtárstól, amit midnig rendben tartottunk, s amivel fantáziánk legszebb tájait jelenítettük meg.
Szívből szólok 
Azokra a ceruzakra gondolsz amit a “kocka” boltba lehetett kapni ! 😛
KOmolyra forditva semmiert nm adnam hogy a magyar nyelvet beszelem s azon belul es a szekelyt 🙂
Bionyitott hogy a “magyar” nyelv kulonos reszeket mozgat meg az agyban, ezert van ilyen “keves” ember kozt ennyi nobeldijas.
Masreszt az ember korlatok koze van szoritva, es kialakul egy vilagnezete.
Sokszor elgondolkodom h vajon mien leket a vilag egy kinainak vagy egy szigetlakonak vagy barki masnak 🙂
Hát Katus, én – mióta emlékszem – sosem tudtam mit kezdeni ilyen ceruzákkal, értsd: antitalent. De hiányoztál már 🙂
jó így írni. olvasni is. majdhogynem érződik az illat s ó, az a finom rágott ceruzavég-íz…
néha a szavaknál is.