csillag, stuttgart

tegnap este olyan élményben volt részem, hogy talán könnyebb lenne lerajzolni, mint blogolni. éjfél körül az eget néztem az ablakomból, EZ A ZENE szólt a fülemben, és azt kívántam, bárcsak az emberek megtanulnának nyitottabbak lenni egymásra. és nem hiszed el, de egyszercsak, amikor pont a refrén kezdődött, abban a pillanatban lehullt előttem egy csillag az égen. most fix ebben a pillanatban is csak azt tudom kívánni, amit tegnap, és ha egyszer véletlenül egy regényt írok, vagy egy vallást alapítok, vagy forradalmat robbantok ki, akkor azoknak az alapja, a gerince, a központi gondolata, az oka és a célja az lesz, hogy az emberek nyitottabbak legyenek egymásra.

egyébként elmondhatom, hogy az ittlétem eddigi legvagányabb hétvégéjén vagyok túl. te is észrevetted már, hogy egy jól sikerült hétvége hogy feldobja a hétfőt? nekem ez a hétfő is úgy telt, mintha a vasárnap hosszabbítása lett volna, pedig egyetem volt…

na de. stuttgart nagyon jó volt, és az emberek nagyon viccesek voltak. mióta itt vagyok nem kacagtam annyit összesen, mint ezen a kis kiránduláson. akaratunk ellenére fix akkor mentünk stuttgartba, amikor ott 3 féle fesztivál ment egyszerre. először is, az autó születésének 125-ödik évfordulója volt tegnap, a porsche múzeum előtt olyan hírességek álltak tőlem karnyújtásnyira, mint ralf schumacher vagy boris becker. az ingyen poszter és ingyen zászló begyűjtésekor lekapott egy újságíró, holnap benne leszek egyik stuttgarti újságban. aztán volt rövidfilmfesztivál a főtéren, nagy kivetítőn, körbe a fűben emberek, nagyon otthonos és hangulatos volt. itt a szökőkút volt érdekes, amibe fáradt lábakat lógattunk. aztán átmentünk a szemben levő kastélyhoz, és annak a hatalmas udvarán két srác épp speedmintont játszott. (ez olyan mint a tollaslabda, csak sokkal gyorsabb) elkértem egyiktől az ütőt, ezért itt az volt a legérdekesebb, ahogy kata a naplementében és orgonaillatban tollasozik egy kastélyudvarban. ezenkívül még volt egy frühlingfestival is, onnan a hideg sör a legérdekesebb. és voltunk a stuttgarti tévétoronyban fent, amiről érdekes, hogy az a világon az első tévétorony, az azután következőket már csak mind róla másolták. az éjszakánkról annyit, hogy a hotelben egy aradi volt a recepciós!! nagyon kellemetlen figura volt, félórát veszekedett velünk a kollégája miatt, mert neten foglaltuk a szobákat, és nem jól voltunk bevezetve a rendszerbe. de végül minden elrendeződött. a hazafele út szinte olyan jó volt mint az ottlét: végig activityztünk, már fájt a hasam a nevetéstől. az egyik koreai srácnak azt a feladványt adtam, hogy “sexshop”. látni kellett volna azt a szégyenlős arcot, ahogy szexshopot mutogat szegény. ebben a legérdekesebb az volt, hogy az út utolsó 3O percében egy idegen is bekapcsolódott az activitybe, és már barátok vagyunk vele a facebookon. nem tudom mások hogy vannak vele, de itt olyan gyorsan történnek a dolgok, hogy csak kapkodom a fejem!

íme egy ízelítő a szökőkútról, mögötte a kastély ahol tollasozni jó!

takarítás

micsoda nap! arra mindenesetre jó volt, hogy rájöjjek, örömet okoz a takarítás. olyan szívesen húztam-nyúztam az ablak, a csapok, a padló vixolását, hogy d.u. 6-tól fix eddig a pillanatig takarítottam. sőt, amikor már minden tiszta lett még járkáltam körbe a házban vagy tíz percet, mint a mérgezett egér, mert nem találtam a helyem, és még valamit úgy megtakarítottam volna. az is vicces, hogy soha nem pucoltam ablakot kolozsvári kintlakásos kalandjaim alatt, de itt most valahogy megkívántam. csak azt bánom, hogy nem volt kéznél valami gyergyói kisújság vagy krónika, hogy azzal is megcsikorgassam kicsit az ablakot. a nap kérdése, hogy az a rengeteg sárga virágpor miért száll fel a 6-odikra.

a máról még említésre méltó a finom ebédkém, amit jó étvággyal fogyasztottam, annak ellenére, hogy egyedül ettem. már az ötödik éve, hogy rendszerint nem otthon ülünk le a kicsi mámámmal és kicsi tátámmal a konyhában enni, és ennyi elég is volt ahhoz, hogy kikristályosodjon előttem az EGYÜTT EVÉS felbecsülhetetlen értéke. az egyedül evés nekem felér egy enyhébb büntetéssel, azt hiszem. no de ez van, ilyenkor mindig arra gondolok, hogy sokszor ettem már együtt, és sokszor fogok még együtt enni másokkal.

most készítek szendvicset és lefekszem, mert 7-kor indulunk stuttgartba. meglehet, hogy holnap nem írok. annyi baj legyen. kellemes hétvégét!

függönyök

vannak ezek a szalagfüggönyök, amiket inkább irodákba szoktak tenni. (szerintem nem otthonos.) mégis, itt ez van a szobák ablakán. namármost, az a csodálatos ötletem támadt ma, hogy mennyivel otthonosabbá tenné a szobát, ha minden szalag más színű lenne. nem beszélve arról, hogy a kedvemet is jó irányba terelné. nem kizárt, hogy ha sokszínű szalagfüggönyöm lenne, én is szívesebben ülnék egyedül a szobámban és egész nap a függönyt nézném.

egyéként ma jó volt az iskolában. végre a nap kegyeskedett kicsit melegebben sütni, és így végre farmerszoknyában mehettem. aztán thomassal ebédeltünk, a norvég fiúval, aki csodák csodájára 2 fejjel magasabb mint én. hétvégére már kiagyaltak egy rándulást stuttgartba, azt mondta csatlakozzak. én pedig nem mondtam nemet.

néni macskával

ma olyan jó volt minden, és ennek egyik oka, hogy ma végre kicsit paleolitül táplálkoztam! mióta csabi elültette a rovart a fejemben, és megvásárolta nekem a szendi gábor könyvet, hangosan kijelentve a kasszánál, hogy ez a legjobb könyv az egész alexandriában, azóta valahányszor kenyeret eszek mindig ott ül a kicsi ördög a kenyér szélén, és a kicsi villájával kicsi lyukakat szurkál a lelkiismeretemre. ez pedig nem jó, mert szerintem ha valamit úgy eszünk meg, hogy közben rosszul érezzük magunkat miatta, akkor az nem fog jó irányba táplálni. ma igazi hús volt a terítéken (nem vízből és temperából csinált rózsaszín felvágott), zöldséggel és gyümölccsel. utána meg mintha szárnyakat kaptam volna, olyan jó kedvvel repültem az egyetemre.

kifejtettem ma egyik óra elején egy kolléginának, hogy szerintem milyen rossz ez a divatos módszer, hogy egyetemen handout-okat osztogatnak a tanárok. tehát, hogy kinyomtatva kézbe adják azt, amit elmondanak órán. ha powerpoint, azt is kinyomtatják, pedig azt el lehet küldeni mailben is. az óra gyakran azzal telik, hogy a tanárnő handoutot nyomtat, mert nincs elég. sokszor annyi fölösleges papírral jövök haza… na és elmondtam, hogy ez szerintem papírpocsékolás, és főleg azt a sok fát sajnálom, amit kivágnak a haszontalan handoutok miatt. egyszercsak az óra felénél a tanárnő azt mondta, hogy ő most kioszt még valami handoutokat. erre a kollégina rám nézett, és azt mondta: “oh no! trees again!”

aztán mi volt ma még? hát aranyeső! fix benne kellett volna átszaladjak egyik óráról a másikra, de úgy döntöttem, most csak sétálok. jó volt, mert nem éreztem a cseppeket a nagy hajamtól, csak a földön láttam, hogy esik, és közben olyan jól melegített a nap. le sem tagadhatja a május, hogy megjött nekünk! : ))

de a nap fénypontját zsombinak szeretném megköszönni ezúton is!
a csatolt látványt ma dél körül ő kapta le kolozsváron. fix ilyen néni szeretnék lenni úgy 50-60 esztendő múlva!

álomság

a nap érdekessége meg se várta, hogy kicsit létrejöjjek ébredés után. az volt, hogy reggel 9-kor félálomban kinéztem az ablakon, és képzeld pilinkézett a hó. erre olyan fekete gomolyfelhő telepedett a fejem fölé, hogy még eddig a pillanatig sem tudtam semmivel elhessegtetni. (még a dragostea din tei hangosan való éneklése a menzán is erőtlennek bizonyult ellene, habár nem is az én ötletem volt, hogy énekeljük) ha pedig ehhez hozzá adjuk azt az intenzív álmosságot, ami egész nap kínozott, és azt a heveny lustaságot, ami mintha bilincset tett volna a végtagjaimra, még csoda, hogy egyáltalán írom most ezt a bejegyzést.

talán emiatt az álomság miatt van, hogy most visszagondolva kicsit olyan, mintha nem is lettem volna jelen a mai napomban. arra emlékszem, hogy a kommunizmusról beszélgettünk órán. nagyon csodálkoztak az amerikaiak, amikor azt mondtam, hogy a kommunista időkben csak 1 csatorna volt a tévében, és azon sosem volt megasztár. de csak akkor kezdtek igazán hülyének nézni, amikor hozzátettem, hogy este 8 után elvették az áramot, és gyertyát gyújtottunk. “oh yeah?” én szeretem, ha visszakérdeznek, de valahogy nem szeretem amikor valaki így kérdez vissza. na de mindegy. aztán húztunk cédulát, hogy ki melyik európai országot mutatja be május 31-én a többieknek. azért húztunk, hogy még véletlenül se azt az országot mutassuk be, amelyikből származunk. magyarországot húztam, mire a tanárnő azt mondta: you are lucky!

ezek után a nap további részében egybeolvadtam a szobám belterével, és alig 5 percre váltam ki belőle, amikoris kimentem a konyhába banánt enni, hogy a lakótárs ne egyedül kelljen cigizzen. (ildikótól tudom, hogy jó hatással van a cigisekre, ha szívás közben valaki beszél hozzájuk)

most jó tudni, hogy jót tettem ma valakivel. tessék sok jót tenni másokkal!

india, nigéria, zsíroskenyér

ma viszonylag korán mentem egyetemre, 10-től volt órám. strategic HR management a kurzus neve, és ez volt az első, mivel a tanár egész áprilisban nem volt itthon. beültem egy pár indiai és pakisztáni srác közé, mert ők voltak a legjobb kedélyűek reggel 10 magaslatában. ez jó döntésnek bizonyult, mert két mondat után már törölgettem a könnyeimet a kacagástól. ők már ismerték a tanárt, és felkészülten jöttek, mind hoztak laptopot. kérdi tőlem az egyik, hogy én nem hoztam? mondom nem. azt mondja erre, hamarosan megfogom bánni a percet, amikor úgy döntöttem, hogy nem hozom. elkezdődik az óra. csak prezentációkat tartottak egyesek, nagyon halkan és unalmasan, és képzeld ági, még képek sem voltak egyikben sem !!! az indiai srácok már javában játszodtak hálózatban, és csak abból a szögből ahol én ültem 7 facebookot láttam megnyitva. egyszercsak írt nekem egy levelet az egyik indiai: missing your laptop? : )))

aztán miközben egy erősebb szél hazafele fújt, találkoztam a nigériai srácokkal. egyszer beszélgettem velük, és azóta emlékeznek rá, hogy magyar vagyok romániából! ez azért nem semmi, ha azt veszem, hogy még mindig van olyan ukrán, aki azt hiszi, hogy román vagyok. na és az négerek elmondták, hogy hallottak puskás ferencről, ismerik a ferencvárosi futballcsapatot, és szeretik budapestet. és nigériaiul a macska “ouaba”.

a mai nap legérdekesebb jellemzője mégis az, hogy egész végig kívántam a zsíroskenyeret hagymaszárral. de nem úgy, hogy tessék itt a hagymaszár, egyed, hanem úgy, hogy bemegyek a veteményesbe, kiválasztom a legszebb hagymaszárat, leszakítom és elkezdtem ropogtatni a zsíroskenyerem mellé. ez egy nagyon-nagyon gyakori motívum az álmaimban, és főleg akkor jön elő, amikor felcsattan az idő, és az ember lánya egész nap a zöldben lenne. na de az élet nem zsíroskenyér hagymaszárral. ezért kénytelen voltam ezt az alább látható szerény vacsorát elfogyasztani. most pedig jóllakottan reggelig meg sem állok az alvással!

erasmussal májusegyezni…

…többek között azt is jelenti, hogy egy teljesen ismeretlen német faluban egy játszótér közepén koreaiakkal és oroszokkal maffiázol, majd miután sikeresen kilőttek, lefekszel egy padra napozni, miközben melletted hangosan folyik tovább az orosz duma. mióta tudom, hogy van eszem (nem is kevés) a májusegy mindig zöld és miccsízű, és eddig midnig a román határokon belül telt. ezért aztán azt hittem, hogy ezek csak otthon jellemzik, és a zónijós normáknak ez nem felel meg, de képzeld tévedtem. olyan zöld májusegyem volt, mint a rét csomafalván a maros partján, és olyan szagok terjengtek benne, hogy még a negreni-i miccssütők is megirigyelhetnék.

úgy volt, hogy semmit nem terveztem májusegyre, ha csak az nem számít tervnek, hogy itthon ülök és meggyógyulok. na de persze, hogy igent mondtam, amikor felszólt az egyik orosz lány, hogy mennek ilmenau-ba, és nem-e tartok velük. elmentünk hát 11-kor vonattal, 2x átszálltunk, az egyik átszállónál 4O percet kellett várjunk a csatlakozásra. ott próbáltuk ki a játszóteret. aztán ilmenau szép volt: vannak goethe házak (szerintem goethe körbelakta thüringiát, akárhova megyek, mindig találok legalább egy házat, ahol lakott), vannak szép utcák, szép patak, és sok erdők. a szép utcákat leszámítva fix olyan, mintha gyergyó kicsit fennebb lenne, ott csíszérben, a négyes alatt. meg aztán érdekes volt, hogy kétféle magyar éttermet is találtam, az egyik “paprika csárda”, a másik “puszta bistro” volt. sajnos egyik sem volt nyitva. cserében a főtéren volt nagy mulatozás: mindenfélét árultak, zenéltek, emberek ültek sátrakban padokon. ismerős lehet a kép mindenkinek, aki valaha járt már székely vagy bármilyen falunapokon. itt terjengtek azok a jó illatok, főleg az itteni specialitás, az original thüringer rostbratenwurst illata, amiből meg is ettem egyszerre kettőt. a nap kihagyása, hogy sört nem ittam melléje.

hazafele is ugyanaz volt a program: 2x váltás, várakozás, maffia. aztán a vonatban még activityztünk is, persze csak mutogatni lehetett, mert úgy vicces az igazán. volt sok kac-kacc, és úgy olvasd a blogom, hogy el tudom mutogatni azt, hogy “géniusz” !

ma lett kedvenc szlogenem. íme: ilmenau – himmelblau!
zseniális.

kopogtatás nélkül

előre szólok, hogy megjött a havi nosztalgiám. ez annyival jobb más havonta történő dolgoknál, hogy csak egy este tart, és nem is muszáj tisztálkodni utána.

ma reggel valamikor 10 és 11 óra között, miközben egy banánt eszegettem és kattogtattam a facebookot, egy eddig ismeretlen érzés tolakodott a szívembe: éreztem, hogy nagyon de nagyon szeretném, hogy ebben a pillanatban valaki kopogtatás nélkül bejöjjön a szobámba, felforgassa a dolgaimat mint egy családtag, vagy mint egy igazi lakótárs, és közben megállás nélkül mondjon, meséljen viccet, panaszkodjon, kérje el a sálamat, b.asszon le célozgasson viccesen arra, hogy rendetlen vagyok, kérdezze meg, hogy mit együnk ebédre, vagy hogy van-e szennyesem, küldjön le a szeméttel, vagy hogy hozzak egy doboz cigit. ezeket így együtt mind megkívántam, de a tündér valahol máshol praktizálhat, mert egyik sem teljesült, még csak be sem kopogott senki.

kopogtatás nélkül menni be valahova kicsit olyan, mint mindig kisbetűkkel írni, vagy ingyen ölelést adni az utcán ismeretleneknek. én legszívesebben egy ilyen kötetlen, szabad, közvetlen világban élnék, ahol csak kisbetűk vannak, és bárki bárkihez bemehet kopogtatás nélkül tenni-venni, kacagni, panaszkodni, hallgatni, mert mindenki mindenkit ismer és nincsenek már távolságok az emberek között, és ahol az egész élet egy nagy meghitt beszélgetés egy kicsi kunyhóban a meleg kályha mellett.

ma még történt egy olyan is, hogy délután elsétáltam egy park mellett. ott feltűnt, hogy egy fehér hajú nagyonöreg nénike elaludt az egyik napsütötte padon. megirigyeltem, és hamar el is foglaltam egy másik napos padot a magnóliafa alatt. ott napoztam egy órát kb, miközben a néni felébredt és engem sasolt. én csak párszor pillantottam rá a nagyonfekete szemüvegem alól, mert a figyelmem pár ezer kilóméterrel keletebbre, kolozsvár fölött lebegett. hihetetlen, hogy mennyire mesebelinek tud tűnni valami, ami jó volt, de elmúlt. kolozsvár az emlékeimben most egy szelíd, meleg, mindenkit befogadó kunyhó egy nagyon nagy erdő közepén, és én érzem, hogy mintha valamikor jártam volna ott, de nem vagyok teljesen biztos benne…