szamóca

ismét abba a hibába estem, hogy elhanyagoltam a blogot, ezért ismét nagyon kínlódok, hogy összeszedjem a gondolataimat, az emlékeimet az elmúlt 1-2 hétről, és azt úgy keverjem humorral és komolysággal, meg egy kicsi okoskodással, ugye, aztán meg úgy gyúrjam bejegyzéssé, hogy azt az olvasóim ne is unják, és kacagjanak is, és meg is tudjanak rólam valamit, de ne is. de mindenesetre már nagyon várják a következő bejegyzést. hát ilyen elvárásokat támasztok mindig az ablaknak, amelyikben a blogomat írom.

az elmúlt időszakot az jellemzi legjobban, hogy nem utazgattunk, hanem tanulgattunk, ugyanis már vizsgázgatunk. ebből logikusan következik az időszak másik fontos jellemzője, ami nosztallal kezdődik, és giával végződik. olyan mintha tegnap lett volna március, és már július másodika van. mondjuk ha az időjárást nézem, még mindig olyan, mintha február lenne. na de a lényeg, hogy iszonyúan felgyorsultak a napok, és egyéb sincs, csak kelünk és fekszünk, a kettő közé meg néha beékelődik egy-egy kellemes történés az itteniekkel, akikkel közelebb kerültünk egymáshoz. ma pl a norvég fiúval ebédeltünk, sonntagssuppét annak ellenére, hogy szombat van, és flekkent szalmapityókával, és uborkasalátával annak ellenére, hogy nem volt benne uborka. ami viszont érdekes, hogy ő először a másodikot ette meg, majd a levest, de nagyon ízlett neki minden. nekem nemkülönben.

ha tovább kellene jellemezzem ezt az időszakot, akkor azt mondanám, hogy az az utolsó száz méter, amelyiken visszafordítod a fejed, örülsz is meg nem is, büszke vagy magadra kicsit, de főleg meglátod az értelmét a sok kínlódásnak. az az igazság, hogy olyan boldog vagyok! most kezdem érezni, hogy amit március óta kisugároztam magamból, kezd visszajönni hozzám. az emberek arcáról, tetteiből, a történésekből, körülmények, helyzetekből. tényleg azt kapjuk amit adunk, ez nem csak egy közhely! nem akarok okosabbnak tűnni, mint amilyen vagyok, de a minap az a nagyonfényes gondolat szállta meg az elmémet, hogy csak azt tudjuk magunkba szívni a világból, ami már eleve bennünk van… vagy legalábbis aminek egy darabja már a miénk. egy nagyon egyszerű példával illusztrálnám is: tegyük fel, hogy elméssz 5O emberrel gombászni, és mindenki gombával a kosarában tér haza, de egyedül csak te szedtél szamócát. pedig nem is azért indultál, eszed ágában sem volt, nem is akarattal, nem is figyeltél igazán, te is a gombát kerested, csakhát minden leguggolásnál ott volt egy szép szamóca, amit (úgy igazából te sem érted, hogy miért), de nem tudtál ott hagyni. és mire észbe kaptál már tele is volt a kicsi vödör. és azt sem érted, hogy az úton hazafele miért tölt el olyan mérhetetlen büszkeség és öröm, ha a kisvödör szamócádra nézel? mintha az erdő összes gombája sem tudná pótolni ezt a szerzeményt.

nincs ésszerű magyarázat a szamócára, hacsak nem az, hogy már eleve ott volt a szívedben. és egyáltalán nem számít, mit tűzöl ki kis kirándulásod céljául, tudat alatt úgyis azt fogod majd keresni, gyűjteni és végül hazavinni, ami már ősidők óta a szívedben sistereg.

semmi más nem is számít úgy igazán…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s