Kicsi színes kő

Június volt és szerinte pont az az ideje az évnek, amikor minden bent töltött percért kár. Sietett a reggelivel, hogy még a hűvös levegőben tehessen egy sétát. Pár hónapja még a magnólia rügyeket figyelte, most látni akarta, ahogy a kicsi gingko levelek milliméteresről mekkorára cseperedtek. Közelről szerette megfigyelni a leveleket, úgy értve tényleg nagyon nagyon közelről, hogy szinte már hozzáér az orra a levélhez, mert felfedezte, hogy amikor minden kicsi erecskét lát a levélben, olyankor megáll az idő.

Tovább haladva abba a hirtelen meredek utcába ért, ami völgyben indul a temető kijáratánál, aztán egy nagy domb lesz belőle és olyan jól megdolgozza a szívet és vádlit. Itt is a fákat figyelte, a kilapított fenyőtobozokat az út szélén, csak néha tévedt a tekintete a fröccsentett varjúkra, amik az igazi varjúkat hivatottak elijeszteni. A “Magas utca” legtetején – mert így hívták a hirtelen meredek utcát – egy építkezés folyt, itt látta meg a kicsi fehér követ a fekete aszfalton. Lehajolt, felvette.

Ezt is a Dunából hozták ide, gondolta, már távolról felismeri a dunai köveket, nem túl nagy, gömbölyded kövek, hófehértõl egészen sötét feketéig minden színben, itt szinte mindenhez ezt használják, cserjék földjére, kapualjba, télen cipőtartóba, hogy a latyak a kövekre folyjon, de még annak az iskolának a tetőzetét is dunai kövekkel borították be, amelyikre két éve egyszer felmászott. Forgatta, simogatta, élvezte, amikor egy kő olyan jól tenyérbe simul, hogy amikor összecsukja a tenyerét, akkor az ott pont kitölti az ürességet, ilyenkor elképzelte, hogy a természet évmilliókon keresztül formálta, csak azért, hogy itt és most az ő tenyerébe pont beleférjen, de most, hogy ez beteljesült, kétezertizenhét tavaszán mit kezdjen vele, nem dobhatja csak úgy el. És ekkor támadt egy ötlete.

A kőnek tovább kell menni az úton. Tovább fogja adni, de nem úgy, hogy tessék, kő, hanem szépen, mint egy ajándékot.

k3
Forrás: blog.odea.hu

Az ötlettől felbuzdulva megfeledkezett mindenről, amiért sétálni indult, zsebre vágta a követ és hazafutott, elővette a tolltartóját a színes filctollakkal és úgy érezte, nem késlekedhet, fél óra, ennyi adatott, hogy ő is hozzáadjon valamit a műhöz, aminn a Duna az elmúlt pár millió évben dolgozott, és mindenféle színes vonalakat, köröket, mintákat kezdett rajzolni a kőre, és erre a pár percre teljesen megszűnt a világ. És akkor kész lett.

A 19-es busz negyedkor és háromnegyedkor indul. A háromnegyedest még pont eléri, gondolta, és a kicsi színes kővel a zsebében kiszaladt a házból, be sem zárta az ajtót, a magnóliafák, a gingko levelek és a fröccsentett varjúk mind őt nézték, hogy mire készül, miért szalad úgy a meredek utcán és a temetőn, és amikor utolsó pillanatban felpattant a buszra azt hitte, most fog megállni a szíve. De nem állt meg.

A busz elindult és ő körülnézett, hogy kik utaznak épp a 19-esen, kereste az arcot, akinek oda adhatná a zsebében megbúvó kicsi színes követ, de az arcok ma kiváltképp unottnak tűntek és mintha minden utas végleg elvesztette volna a reményt, hogy az életben még valami jó vár rá, és amikor bemondták a következő megállót, odalépett egy középkorú, göndörhajú nőhöz, megszólította és azt mondta, talált valami szépet a földön, de nem szeretné megtartani, hát nem-e kellene neki, mire a göndörhajú nő kinyújtotta a kezét és a Dunából jött kicsi színes kő ott landolt a tenyere közepén és pont úgy bele illett, mintha az idő csak neki formálta volna. Még aznap elmesélte a történetet a kedvenc fájának.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s