Szombat reggel Gyergyóban

Mielőtt kijöttünk a 18-as blokk pékség-cukrászdájából, még egyszer visszanéztem a két elegáns öregasszonyra. Mámá azt mondta, dámák. Nagy, lógó aranyfülbevalójuk volt, piros szájuk, a hajuk olyan magasra fel volt tupírozva, hogy az alacsony bőrpuffokon ülve is magasabbak voltak, mint én állva. Románul beszéltek és lassú, kimért mozdulatokkal ették a szép habos rolót. Mi vert kenyeret vettünk. Még jó meleg volt, kértem mámát, hogy törhessem le a sarkát. Egyik kezemben a kenyér sarka, a másikkal a mámá kezét fogtam, ő megszorította, így jelezte mindig, ha köszönni kellett. Csókolom, mondtam, és szippantottam még egy mélyet a pékség finom illatából. Mámá neki dőlt a súlyos vasajtónak, a vállával nyitotta ki. Az ajtó nagyot csattant utánunk, ahogy kiléptünk a Bucsin negyed szombat reggeli forgatagába.

Sütött a nap, mint minden szombaton, amikor az ember még gyermek, de már nem volt nyár. Tudod, hogy a Sugár úton mindig fúj a szél, ezt mondta mámá, amikor otthon rám szólt, hogy húzzak harisnyát. Örvendtem, hogy szót fogadtam. A Sugár úti szél mindegyre bebújt a füss szabadidőm alá, felfújt, mint egy nagy lila lufit, és összeborzolta a hajamat, megsemmisítve félórányi keserves munkánkat. Az utcán mindenki harcolt a széllel. Siettek, cipeltek valami nehezet, csak bólintva köszöntek egymásnak. A szemközti buszmegállóból épp elindult a körjárat. Kicsit távolabb egy négytagú család futott, már amennyire a sok tele pakolt szatyorral futni lehetett, kapkodták a levegőt, kiabáltak, de már késő volt. Az ember a földhöz csapta a raffia táskát, és azt ordította a busz után, hogy a szemed világa te csemer.

A 18-as blokk sarkánál egy kontyos asszonnyal találkoztunk, megálltunk. Nem szerettem, amikor szombat reggel ismerőssel találkoztunk, mert olyankor nagyon sokáig tartott, amíg megint elindultunk. Mámá beszélgetni kezdett. Hogy elüssem az időt, a járda repedéseit nézegettem, hogy milyen alakúak. Aztán apró lábnyomokra lettem figyelmes a betonban, ettől nagyon kíváncsi lettem. Felnőtt, vagy gyermek lábnyomát őrzi az örökkévalóságnak a Bucsin negyed betonja? Akárki is volt az, nem látta, hogy a beton még friss? Közben az úton elment két szekér, cigányok ültek rajta. Akkor még nem tudtam, hogy romák. Egy sörös flakont adtak körbe egymás között, ittak, kacagtak. Én kicsit közelebb húzódtam mámához. Most én szorítottam meg a kezét, ami azt jelentette, hogy menjünk már. Nyitogattam a hosszú kabátját, bent meleg volt, elbújtam benne. Végül mámá azt mondta az asszonynak, hogy mi most megyünk, szétnézünk a svájciban. Az asszony még annyit kérdezett, hogy de mi tudjuk-e, hogy megdrágult a túró. Tudjuk, fogta rövidre mámá, és elköszöntünk.

A svájci bolt csak alig pár lépésre volt innen. Akkoriban annyira felkapott volt ez a turkáló, hogy hely hiányában úgy döntöttek, csak azokat engedik be, akiknek épp születésnapjuk van. Álltunk a zárt ajtó előtt, egy nő megjelent, mámá megmutatta a buletinjét. Szeptember tíz, igen, az ma van, és a kinti bolond szelet egyszerre felváltotta a radiátor kellemes melege, csend lett.

Ameddig a szem ellátott mindenhol ruhák voltak, a pulton, nagy dobozokban és öt-hat sor állványon. Az egyik szeparében cipők sorakoztak. A polcokon hatalmas szürke plédek és sötétzöld hálózsákok várták, hogy valaki beléjük bújjon egy hűvös nyári estén. Ezeket valamikor svájci emberek használták, gondoltam, és ettől minden sokkal értékesebb lett a szememben. A benti asszonyok csak suttogva beszélgettek. Szépen összefogták, simogatták a ruhákat, amiket a születésnaposok hanyagul visszadobtak. A születésnaposok próbálgattak, bíztatták egymást, hogy ez jól áll, igen, ez a te színed. Vagy felhívták egymás figyelmét, hogy ez a zakó nem előnyös, nézd meg milyen szupujkó, derekadig se ér. Félszavakból értették egymást, adtak egymás szavára. Mintha a kiválasztottak láthatatlan hálója kötött volna össze minden vásárlót a svájciban.

Én akkor engedtem el a mámá kezét, amikor megláttam egy nagy dobozt, tele svájci plüssmacikkal. Megbabonázott, vonzott magához ez a színes halom. A neonzöldtől a liláig, énekelős nyuszitól a távirányítós kutyáig, minden volt itt. Válogattam, mindegyiknek a szemébe néztem, mert egy plüssmacinak az arckifejezése a legfontosabb. Vannak barátságos arcú macik, és vannak, amelyikek egyszerűen nem mondanak semmit. És nem mindegy, hogy reggel az ágyban milyen arc néz rám. Kerestem az igazit, de megzavart ez a nagy bőség. Nyomogattam a nyuszi fülét, ettől két számot énekelt el egymás után. Voltak nagyon elhasznált macik is, amiknek egy svájci gyermek már lerágta a szemét, orrát, ezeket félre dobtam. Végül sikerült kiválasszak egy ártatlan nézésű pandát. Rózsaszín ruhája kicsit kopott volt, de kedvesen nézett. Elégedetten a döntésemmel, nyúltam volna a kézért, amit egész nap fogtam, de hiába. Ekkor vettem észre, hogy elveszítettem mámát.

Mintha kicsúszott volna a talaj a lábam alól. Hirtelen nagyon magasra nőttek a ruhaállványok, a sok földig érő ballonkabát teljesen eltakarta a fényt. A plüssmacik, amiket nem választottam ki, mind rajtam csúfolódtak. Szinte hallottam, hogy az asszonyok arról suttognak, melyik zsákban fognak hazavinni. A szívem a torkomba ugrott, alig kaptam levegőt. Lelapultam a földre és a felakasztott farmernadrágok alól lestem a pult felé, hátha feltűnik az ismerős cipő, oda jön hozzám és kiszabadít innen. De egyik sem mámá volt. Teljesen egyedül éreztem magam a világban. Arra gondoltam, hogy én már soha nem fogok hazatalálni, engem mámá itt felejtett a svájciban, és hatalmas bőgés tört ki belőlem.

Amikor kinyitottam a szememet, egy turkáló asszony állt előttem. Egy magasnyakú pulóvert próbálgatott magához, és közben azt mondta, ne sírj, anyád a szeparében cipőt próbál. Ettől hirtelen megint kaptam levegőt. Nemsokára mámá is megjelent, kezében egy pár fekete cipővel. Azt hiszed, itt hagynálak, kérdezte, és letörölte a könnyeimet, amik már potyogtak le a szőnyegre. Hát tudd meg, hogy soha, semmi pénzért, tette hozzá. Bent megint csend lett, az asszonyok csak mosolyogtak. Majd kivette a pandát a kezemből, és a cipővel együtt kifizette. Tíz baniért adtak nájlonzacskót is.

Azóta, ha a 18-as blokk előtt járok, mindig eszembe jut az a lila füss szabadidős leány, aki a sírásával megtörte a svájci bolt csendjét, mert a félelem elhitette vele, hogy őt a mámája csak úgy ott hagyja valahol.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s