Hol van Magyarország?

Egy sötét, ködös februári reggelen tudtam meg, hogy létezik Magyarország.

Aznap mámá korábban ébresztett, mint máskor. Selymes hangon és olyan kedvesen költögetett, hogy félálomban is láttam a mosolyt az arcán. Amikor nyitogatni kezdtem a szemem, bekapcsolta a tévét, és, hogy ne legyen túl megterhelő a vizuális élmény, a helyi adóra tette. Nem nagyon olvastam el, hogy ki mit adna el, vagy venne meg, főleg, mert még nem is tudtam jól olvasni. De azért hegyeztem a füleimet. A Kossuth rádió duruzsolt a háttérben, ment a Szabó család ezervalahányadik része. Szünetben bemondták az időjárást és a Duna vízállását Komáromnál. Közben mámá lefejtette rólam a pizsomát, libabőrös lettem. Valahonnan egy fehér bugyiharisnya kúszott az ágy szélére, várta, hogy kinyújtsam a lábaimat. Hogy miként lehet hibátlanul és gyorsan felhúzni a harisnyát egy félig alvó gyermek jobb, majd a bal lábára, annak csak mámá tudta a titkát. Pillanatok alatt belerázott, rám adta a majót, és még két réteg nagyon meleg ruhát, közben becézgetett és bíztatott, hogy milyen jó lesz ma is minden.

Innen a fürdőszobába mentünk, és felvettük a szokásos pózunkat. Mivel a kagylót még nem értem fel, a kád fölé hajoltunk, behunytam a szemem, visszatartottam a lélegzetem, és vártam, hogy mámá kimossa a csipát a szememből. Így kell ezt csinálni, dícsérte a metódusunkat, nem olyan macskamosakodással, ahogy Lackó szokta. Majd azt mondta, most jól meg kell fésüljön. Nem kérdeztem, hogy miért, csak álltam a tükör előtt, néha könnybe lábadt a szemem, ha hátul húzta. Megváltás volt, amikor a fésűt végre letette és én a konyhába mehettem, reggelizni.

A reggelit tátá készítette elő nagy odafigyeléssel a kicsi barna lapítóra. Ezen a reggelen is kétféle kenyeret kent, egy pástétomost és egy lekvárost. Mire a konyhába értem, Lackó már a lekváros kenyérnél tartott. Leültem vele szemben és csendben enni kezdtem én is. Mint akik két különböző bolygóról érkeztek a Földnek erre a sötét, eldugott pontjára, ennek a négyszobás lakásnak a kicsi konyhájába, csak rágtuk a kenyeret, bámultunk mindketten egy kockát az abroszon, én egy fehéret, ő egy pirosat. Semmi mondanivalónk nem volt egymáshoz. Lackó szürcsölte a teát és rázta a lábait, mint akinek pisilni kell. Én, még mindig az abroszra meredve, megkérdeztem tőle, hogy ő most hányadikos. Hatodikos, válaszolta egykedvűen. Számolgatni kezdtem, hogy akkor hány évvel nagyobb nálam, ha én most elsős vagyok. Megállapítottam, hogy mámá még nagyon sokszor kell felöltöztessen, míg hatodikos leszek, és egyszerre nagy sóhaj szakadt fel belőlem.

Mire befejezte az evést, Lackónak két U alakú karéj volt a lapítóján. Ekkor izegni-mozogni kezdett, billegni a széken. Néztem, hogy kicsit még lekváros a szája szélén. Mintha csak most vette volna észre, hogy ott vagyok, hirtelen foglalkozni kezdett velem. Azt kérdezte, tudom-e, hol van Magyarország. Mondtam, hogy nem tudom. Erre azt mondta, az egy másik ország, ami olyan messze van, hogy oda csak vonattal lehet eljutni. Hogy ott a gyermekeknek sokkal könnyebb, mert nem kell románt tanuljanak. Minden boltban van kerek rágó, banán. És hogy ott van egy vidámpark, amit ha meglátnék, elájulnék. Majd azt kérdezte, tudom-e, hogy mi az az útlevél. Mondtam, hogy én azt sem tudom. Erre azt mondta, hogy csak az mehet Magyarországra, akinek van útlevele. Mámáéknak már van, de nekünk nincs, és azért keltünk ma korábban, mert megyünk a fényképészhez. Mert az útlevélbe fénykép jár.

Nem tudom, hogy mi volt rám nagyobb hatással, amiket Lackó mondott, vagy a lelkesedése, ahogy mondta. Mindenesetre, mire befejeztem a reggelit, azt is elfelejtettem, melyik betűt tanuljuk az iskolában. Boldogan kaptam fel az iskolatáskát. A lépcsőkön ritmusra ugrálva jöttünk le a negyedikről, énekeltük az egyik rajzfilm betétdalát. Lackó néha megrázta a korlátot, ettől dübörgött a lépcsőház. Az elsőről a földszintre a korláton csúszva jött le, ebben még nem mertem utánozni. A földszinten eszembe jutott, hogy viccből becsengethetnék Pista bácsihoz és elfuthatnék. De ezt inkább délutánra hagytam.

Csak akkor torpant meg kicsit a játékos kedvem, amikor a lépcsőházból kilépve orromba markolt a reggeli kazánház szag. Ha volt valami, amit a fésülködésnél is jobban utáltam, az a mindent beterítő, fémes, szúrós kazánház szag volt. Nem is értettem, hogy miért van. Hogy vajon mit csinálnak rosszul azok az emberek, akik ott dolgoznak, hogy ez a szag itt kell legyen egész télen, hogy csípje az orromat minden reggel, és olyan érzést keltsen, mintha Tató egyik fémdobozába lennénk bezárva, amiben a kicsi szegeket tartja. De szerencsére csak addig tartott, amíg beültünk az autóba.

Amikor Tátá letért a szokásos, iskolába vezető útról és a főtér felé vette az irányt, Lackó kérdezgetni kezdte, hogy látom-e, hogy igaza volt. Hogy ő ezt tudta. Megmondta. Most le leszünk fényképezve. Én eddig sem kételkedtem benne, de ahogy megálltunk a Revo feliratú fényképészet előtt, hirtelen elérhető távolságba került a kerek rágó, banán. Szinte hallottam a vonatot, ami velünk együtt elhagyja Gyergyót és meg sem áll Magyarországig. Még nem tudtam, hogy mikor, és hogyan, de éreztem, hogy ebből valami érdekes lesz, és én benne vagyok, a kellős közepében.

Megszeppenve, mámá hosszú kabátja mögé bújva léptem be a Revohoz. Elsők voltunk, várni sem kellett. Mámá csak annyit mondott, hogy a gyermekeknek útlevélkép kell, és már mondták is, hogy vessük le a kabátot. Valahonnan megint előkerült a mámá fésűje, de most nem bántam, ennek a fésülködésnek éreztem a súlyát. Aztán azt mondták, álljak a fehér lepedő elé. Odajöttek, kicsit forgatták, jó irányba állították a fejemet. Mondták, nézzek bele a fényképezőgépbe. Néztem, szuszogni sem mertem. Vártam a kattanást, közben pedig arra gondoltam, hogy most készül a belépőm a világ legjobb helyére, abba a vidámparkba, és hogy ezért megérte felkelni ezen a sötét, ködös februári reggelen. A gép lekattant, a fény elvakított és kész is voltunk.

Már fél kilenc volt, amikor az iskolához értünk. Mámá bejött velem az osztályba, és elmondta a tanító néninek, hogy útlevélképet csináltattunk, Kata ezért késett. Mert nyáron megyünk Magyarországra. Úgy csináltam, mintha nem hallottam volna, közben azt reméltem, hogy az egész osztály hallotta. Aztán leültem a helyemre, elővettem a vonalas füzetet és elkezdtem rajzolni a kicsi té betűket, mint a többiek. Nagyon koncentráltam, hogy vonaltól vonalig húzzam.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s