Motor nélkül a Bucsinról

A piros Dácsiánk nem sokszor hagyott cserben, de amikor igen, akkor mindig a Bucsin tetőn.

Én már Parajd után az első kanyarban megváltam mama vasárnapi búcsúebédjétől. Pedig milyen finom volt az a csirkepaprikás, jó sok tejföllel. Mondtam, hogy köretnek puliszkát főzzünk, savanyúságnak kovászos uborka került az asztalra. Ezt még elnyomtattuk kétféle tésztával és elindultunk haza. Mámá figyelmeztetett, hogy ne nagyon szökdössek az autóban, s főleg ne nézzek oldalra, de már késő volt, lehánytam magam. Ezután már nem szökdöstem. Csak álltam a két ülés között sápadt arccal, savanyú szájízzel, néztem előre, hogy milyen magasak a fenyők, az egyik kanyarban lila virágszőnyeg borította a fák alatti ligetet. És akkor, ahogy felértünk a tetőre, a Dácsia pöffent egyet, mint aki megsértődött valami apróságon, a motor megállt, tátá és mámá összenézett, én pedig bezuhantam a zöld bársony üléshuzatba és elképzeltem a legrosszabbat.

Hogy most itt ragadtunk a semmi közepén és még csak nem is tudja senki, hogy bajban vagyunk. Tátá felnyitotta a kapotát, forgatta a fejét, vakarta a szakállát. Nem tudta, hogy mi lehet ez, amitől a motor csak úgy megáll. Bármi is legyen, ezt csak Tató tudja megcsinálni. Ha tudná, hogy elromlott a Dácsiánk, Tató már akasztaná le a micisapkát a szegről, burrantaná be a motrot és indulna. De ő ezt még nem is sejti, ő most még nyugodtan beszorít valamit a satupadba, hajlítgatja, kopácsolja, közben kinéz a műhely kicsi ablakán a tyúkudvarra, megszámolja, ma hányat tojtak a koták.

Azt kívántam, bárcsak lehetne gondolattal üzenni. Mert akkor most csak annyit kellene csináljunk, hogy mind a négyen nagyon erősen Tatóra gondolunk, ő pedig ebből megtudná, hogy itt ragadtunk a Bucsin tetőn. Miközben én a rágondolásos módszer esélyeit fontolgattam, Tátá egy sokkal ésszerűbb megoldást ajánlott. A legjobb az lesz, mondta, ha megtaszítjuk a Dácsiát, motor nélkül legurulunk a Bucsinról az első borzonti házig, és ott megkérünk valakit, hogy telefonálhassunk Tatónak.

A “legurulunk” szó hallatán egy másik horror film játszódott le előttem arról, ahogy leblokál a kormány, hosszasan kiabálunk és bezuhanunk az erdőbe, de hogy milyen mélyre, azt nem volt időm részletesen végiggondolni, mert tátá és mámá közben már elkezdték tolni a Dácsiát. Futottak mellette, erőlködtek, amíg gurulni kezdtünk, majd beugráltak és szépen elindultunk lefele a lejtőn.

Az autóban csend lett. Mindenki koncentrált valamire. Én arra, hogy jó mélyre csússzak az ülésben, ott nem érhet baj. Tátá vigyázott, hogy fékezzen, de ne nagyon. Mámá is fékezett, igaz, nála nem voltak pedálok. Lackó csak nézte az eget, ő a felhők vonulására koncentrált. Miután az első két kanyart szépen bevettük, bátrabb lettem, én is nézelődni kezdtem. A borvízkútnál már egész jól felgyorsultunk, a lángossütő ember szemei nagyra kerekedtek, hogy milyen szépen szeli a kanyarokat ez a Dácsia, és ráadásul milyen halkan. Már ugráltam az ülésen, mondtam tátának, hogy ezután is mindig motor nélkül jöjjünk le a Bucsinról.

A svung pont az első borzonti házig gurított. Az utolsó pár méteren még bíztattuk a Dácsiát, hogy még, még, menj még egy kicsit. De már így is nagyon hálásak voltunk neki, hogy idáig hozott. Kiszálltunk, nyújtózkodtunk, szétnéztünk, mint a kirándulók, akik egy új helyre érkeztek. A nyírfaerdőt figyeltem az út mellett, hogy de jó lenne ott mászkálni egyet. Közben mámá bekopogott a legközelebbi házba, és felhívta Tatót.

Tizenöt perc sem telt el, máris feltűnt a zöld autó a horizonton, ami a megmentésünkre sietett. Tató kiszállt, kék köpeny volt rajta, fején micisapka. Jó kedvvel, kicsit olajos kezekkel köszöntött. Felnyitotta a kapotát, és mint egy háziorvos, vizsgálni, kopogtatni kezdte, ami belül van. Hamar megállapította, hogy ez csak a karburátor lehet. Az csinálja, hogy nehezen indul a motor, menet közben rángat, visszadurrog, gázolásra megtorpan az autó. Aznap ez volt az első új szó, amit megtanultam. És, hogy nincs mit csinálni, ha a karburátor elromlik, az autót haza kell húzatni. Kivett a csomagtartóból egy vastag vontatókötelet, felszerelte mind a két autóra. Már majdnem indultunk, amikor eszembe jutott, hogy én innentől hazáig Tatóval is mehetek. Átültem hát az Opelbe.

Elindultunk lassan Csomafalva felé. Ekkor tanultam meg, hogy autót vontatni csak érzéssel és sok figyelemmel lehet. Hogy elég csak egy kicsit is másfelé kalandozni, egy macskára az út szélén, és hátulról már beléd is jött egy Dácsia. De én segítettem Tatónak. Végig álltam az autóban, forgattam a fejem előre, hátra, néztem, hogy túl közel van-e a két autó. Amikor közel volt, szóltam.

Nagyot szusszant mindenki, amikor végre megérkeztünk. A napot egy finom vacsorával zártuk, elmeséltük, hogy hogy telt a vakáció mamánál, és hogy hánytam le magam Parajdon. Amikor az autóról esett szó, Tató egy nagy, érett paradicsomot vágott szeletekre, és közben mondott valamit, amit soha nem felejtettem el. Azt mondta, hogy Kata nagyon öntudatos gyermek. Onnan látta, ahogy az autóban aggódva végig előre, hátra figyeltem. Aznap ez volt a második új szó, amit megtanultam.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s