Útközben

Ahogy egy első, nagy találkozás helye és ideje egy életen keresztül emlékezetes marad – nekem például ilyen a kétezernyolc március tizenkettedike, Kolozsváron a bölcsészkar előtti átjárón, ahogy a tavaszi szél elfújta a szavainkat, ahogy szikrázott a márciusi nap, de már látszott, hogy két perc múlva leszakad az ég – ugyanúgy emlékezetes tud maradni az a pillanat is, amikor egy újfajta érzés betoppan, mint hívatlan vendég, csendben melléd telepedik, és valahogy megsejted, hogy örökre jött.

A sok Csomafalván töltött vasárnap között volt egy, amikor szokatlanul hirtelen esteledett ránk. Csendes, hűvös szeptemberi este volt, a nyári vakáció utolsó napja. Már ragyogott a vacsoracsillag a Maros-parti falu fölött, ami kicsit mindig szebb és jobb, mint a szomszéd falvak, kicsit mindenkire rálicitál, mintha az élet egy nagy verseny lenne, és megsértődik, ha valamiben nem ő az első. Ültem az egyik öreg almafa ágán, egyik karommal átölelve a törzsét, alattam a veteményes, az alumínium öntöző, a kicsi kerti kapa őrizték még a nyár víg emlékeit, de a félhomályban mintha mind szemrehányóan néztek volna rám, hogy most miért hagyom itt őket. A konyhából komolynak tűnő felnőtt-beszélgetés szűrődött ki, a nagyapám öblös, magabiztos hangja, nagyanyám szelíd válaszai. Minden szavukat értettem, mégsem tudtam volna megmondani, miről beszélnek. Csak azt tudtam, hogy a szüleim mindjárt kijönnek a házból, elbúcsúzunk, beülünk a Daciába és elmegyünk.

Ennyi történt, semmi más.

Mégis éreztem, ahogy egy addig még ismeretlen szomorúság megszületik a torkomban, lassan lekúszik a nyelőcsövemen, összeszorítja a gyomromat, majd elönti az alig hétéves testemet. Pár perc múlva már gurult a Daciánk a bágyadtan világító utcalámpák alatt, a zöld bársonyülést simogattam és bámultam bele a sötétségbe, amikor a kazettafonból felcsendült a Piramis szám, Ha volna két életem. Azelőtt is hallottam már, de a mondatok értelmét először ezen az estén fogtam fel. Megértettem, hogy ugyanazt énekelik, amit az imént az almafán éreztem. Mire hazaértünk, már tudtam, hogy ez az érzés ugyanúgy hozzám tartozik, mint a bal karom, és most, hogy felfedeztem, záporozni fognak felém a torokszorító pillanatok.

Például valahányszor kigördült velem a vonat Gyergyóból Kolozsvár felé. Könyököltem az ablakban, néztem az egyre távolodó dombokat, a kóborkutyákat a sínek mellett, ahogy körülállják és ugatják a sárga lámpafényt, és azt kívántam, bárcsak kettéhasadhatnék. És fordítva, valahányszor Kolozsvárról mentem haza. Hetekig sóvárogtam, hogy eljöjjön a nap, amikor egy román taxis bőrébe bújva eljön értem a Megváltó, és elvisz az állomásra, majd amikor végre ott várt a taxi, és már léptem volna ki a lakásból, az utolsó pillanatban mindig, mindig megjelent az a régi érzés az almafáról. Gyere csak, mondta, és kézen fogott, visszahúzott a szobámba, hogy vessek még egy utolsó pillantást arra, amit most itthagyni készülök.

Aztán felnőttem, és az érzés is velem együtt alakult. Ma már ki sem kell tennem a lábam a házból, már csak az is megüti az ingerküszöbét, ha elnyílik az utolsó orgona. Amikor egyik napról a másikra eltűnik a levegőből a május bódító illata. Vagy amikor felporszívózzuk a karácsonyfa hűlt helyét. Torokszorító esemény lett, hogy elmúlik egy évszak, és az ilyen eseményekből aztán összeáll egy egyre gyorsuló utazás.

Mert száguldanak az évszakok, mint egy távolsági busz lejtmenetben, és én, mint aki állójegyet váltott, mert siet, dőlök jobbra balra, néha rálépek mások lábára, néha az enyémre lépnek rá egy cifrább kanyarban, és közben próbálok én is úgy csinálni, mintha tudnám, merre tart ez a járat. Mintha tudnám, mire fizettem be. Pedig csak azt tudhatom pontosan, hogy honnan indultunk – és, hogy útközben hány állomás, hány udvar és veteményes nézett utánam szeretettel, miközben ragyogott fölöttünk a vacsoracsillag.